Vigyázat, nem téves!

Stephen King leg-kingtelenebb könyvét is kivégeztem még régebben. Nem arról van szó, hogy a Mobil rossz volna, mert nem az, csak furcsa. És egyáltalán nem hasonlít King korábbi írásaira. Aki kezébe veszi a Mobilt, arra számítson, hogy egy kingi nyelvezettel íródott zombikönyvet fog olvasni. Mert hát ez az igazság.

Elolvasom »

A Viking visszatér

Még így az elején leszögezném, hogy nem szokásom sci-fit olvasni, legalábbis nem az úgy nevezett „klasszikus sci-fi”-t. Soha nem olvastam végig egy Lem könyvet sem (egybe azért belekezdtem, tetszett is), és Asimovtól is csak a 200 éves ember című novellát nyálaztam végig, azt is csak inkább a film hatására (bár az Alapítvány is régóta rajta van a listámon). És az az igazság, hogy most sem olvastam. Mielőtt bárki feltenné a kérdést, hogy akkor mi végre ez a bejegyzés, gyorsan folytatom. Egy ideje már szemezek a hangoskönyv műfajával, de egészen pár héttel ezelőttig csak olyan műveket hallgattam végig, amihez korábban már papíron is szerencsém volt, de akkor aztán belenyúltam a tutiba, és rögtön egy igazi, magyar klasszikussal, Zsoldos Péter A Viking visszatér című tudományos-fantasztikus regényével kezdtem. A kötetre a Magyar Elektronikus Könyvtár legálisan letölthető hangoskönyvei között bukkantam (akit érdekel, az itt nézelődhet). Meg kell mondjam, nagyon jó választásnak bizonyult.

Elolvasom »

Csodaidők

Amikor először hallottam a Csodaidőkről (az alcíme Az ogfák vöröse, habár egészen a végéig ötletem sem volt, vajon miért – s az igazat megvallva még most sem vagyok teljesen biztos benne, hogy jól gondolkoztam-e), rögtön elhatároztam, hogy el fogom olvasni. Nem csak azért, mert ismerem (és szeretem) az írónő korábbi munkásságát, de azért is, mert a felvetett téma is kedvemre való. Akkoriban csak annyit tudtam róla, hogy „sci-fi köntösbe bújtatott családregény”, s mivel kedvelem az egyes karakterek fejlődését bemutató történeteket (a „családregény” titulusból én rögtön ilyesmire asszociáltam), az idő múlásával egyre nőtt a várakozásom. Aztán a http://www.csodaidok.hu/ oldalon elolvastam a könyv elejét – pontosabban a Prológust –, és a Csodaidők világa teljesen beszippantott.

Elolvasom »

Negyvenkét kicsi japán...

…egy kis szigetre megy, az egyiket szitává lövik, s nem marad, csak negyvenegy. Valahogy így hangozna a versformájú Battle Royale első pár sora. A könyv – nyerssége és brutalitása ellenére – fontos (és kényes) témát feszeget: meddig mehet, és meddig megy el az ember saját életének védelmében?

Elolvasom »

Harry Potter és a rózsaszín nyuszismamusz legendája

Végre eljutottam odáig, hogy írjak pár szót a Harry Potter saga hetedik, befejező részéről, a Harry Potter and the Deathly Hallowsról. Magyar címe egyelőre még nem ismert, a kiadó valószínűleg úgy gondolkodik, hogy a februári kiadásig még van idejük gondolkodni rajta, addig a média hadd jöjjön mindenféle Halálos Szentekkel, meg Gyilkos Ereklyékkel (azon sem csodálkoznék, ha a címben szereplő is előkerülne egyszer). Természetesen én sem tudok semmi biztosat, de a történet alapján eddig a Harry Potter és a Halál ereklyéi tűnik a befutónak. Aztán majd meglátjuk...

Elolvasom »

A végső megoldás a halál

Igazából ez a könyv csak afféle ponyva, de a jobbik fajtából. Az írója az az Alan Dean Foster, akinek számos sci-fit, többek között az Alien trilógia darabjait is köszönhetjük. És akkor miért a „ponyva” jelző? Mert rövid. Kis alapú, és vékony, de annyira, hogy inkább kisregénynek mondhatnánk. De ez nem von le a tartalom értékéből semmit, az ugyanolyan izgalmas és olvasmányos, mint az író többi munkája.

Elolvasom »

Leslie L. Lawrence – A három sötét király

Aki azt hiszi, hogy Leslie L. Lawrence (született Lőrincz L. László) valami egészen egyedit alkotott egyik legújabb regényével, az téved. A Három sötét királyban nincs semmi újdonság az író előző könyveihez képest, mindössze a hely és a nevek változtak, de persze aki szokott LLL könyveket olvasni, az ezen nem nagyon rökönyödik meg. Itt is vannak nők, áldozatok, gyilkos(ok) meg a nagy összeröffenés a végkifejletben, ahol hirtelen mindenki potenciális gonosztevő, avagy szenvedő alannyá válik, csupán a megadott váz köré húzott keret (ezúttal sakkverseny) változik, ahol nem minden úgy alakul, ahogy annak kellene.

Elolvasom »

Christopher Paolini

Menjünk vissza egy kicsit az időben, és nézzük meg, mit is mondtam anno a filmváltozatról: „amúgy egészében véve nem rossz film…” Azt hiszem, át kell értékelnem ezt a kijelentést. Ugyanis ha a könyv tekintetében nézzük a mozit, az egy semmi. Kábé olyan, mintha a Gyűrűk ura filmváltozata a következő lett volna: Frodó és a barátai elindulnak a Megyéből, egy látványos harc során összefutnak Aragornnal, aki tudja, hogy Végzet hegyébe kell belevetni a Gyűrűt. Út közben csatlakozik hozzájuk Legolas, Boromir és Gimli, majd együtt (ismét csak hatalmas harc közepette) kiszabadítják Gandalfot Szarumán fogságából. Trufa és Pippin elszakad tőlük, hogy segítséget kérjen az entektől, Samu és Frodó elmegy a Gyűrűvel, a többiek meg a saját dolgukra. Nagy csatákat vívnak, közben Samuék rögtön a titkos átjáró felé indulnak, amiről Gandalf tájékoztatta őket. Satöbbi, satöbbi… Ugye nem lenne ugyanaz?

Habár az Eragon onnan szedte az ötleteit, ahonnan csak tudta (Eragon nagybátyjának lerombolt háza és a halott nagybácsi erősen Star Wars szagú volt, a nagy kull harcosok kísértetiesen emlékeztettek az uruk-hai orkokra, s a két pasi egy csaj felállás pedig millió történetből ismerős lehet), mindezek ellenére a regényre mégsem lehet azt mondani, hogy elcsépelt és unalmas volna. A fordulatok fordulatosak, a szereplők élethűek és szerethetők és még Saphirának, a sárkánynak sincs idegesítő hangja. A történet szinte semmiben sem követi a filmváltozatét – pontosabban éppen fordítva. Kábé annyiban hasonlít, hogy mindkettőben van egy sárkány, egy-két fiatal srác, meg Brom. Kész. A könyvben Eragon és Brom utazása sokkal hosszabb, mint a mozgóképen, hiszen – attól eltérően – itt igenis célja van az útjuknak. Le akarják vadászni az Eragon nagybátyját meggyilkoló ra’zackokat, hogy megbosszulják őt. Ez aztán persze idő közben változik, ahogy az Árny fogságában szenvedő, megmérgezett Aryát kell a vardenekhez juttatni. Mellesleg valaki kapcsolt a filmből, hogy Arya valójában egy tünde? A törpék városában – ez is teljes egészében kimaradt a filmből – zajló csata nem tart túl sokáig, de ez nem is zavaró. A mozitól eltérően a könyvben nincs szó semmiféle sárkányháton vívott párbajról az Árny ellen, se sárkányszemmel-látás. Pontosabban ez utóbbi van, csak nem egészen – sőt, inkább egyáltalán nem – úgy, ahogy láthattuk. Szerencsére Eragon is jóval hihetőbb, mint a filmben. Itt nem tanul meg mindent egy hét alatt, a könyvben kemény hónapokon keresztül magolja az Ősi nyelvet, tanul vívni Bromtól, vagy éppen repülni Saphira hátán. Nem dönt mindig helyesen, s ezeknek a tévedéseknek általában valami hatalmas ára van.

Tehát, mint mondtam, a könyv igenis jó, és egyáltalán nem érzik rajta, hogy egy tizenéves írta. Talán egyedül az elején lehet érezni kisebb zökkenéseket. Nem tudom, hogy ez a fordító érdeme, vagy Paolinié, mindenesetre a sztori, a leírások teljesen magával ragadtak, és a csöppet sem vékony kötet második felét szinte faltam magamba. Ráadásul a végén még azt is sikerült elérnie, hogy alig várjam, mikor foghatom kezembe a második kötetet.

Álomcsapda

Első könyvajánlóm témája rögtön egy Stephen King regény, az Álomcsapda. King ebben a meglehetősen vaskos (bár kingi viszonylatban nézve inkább átlagosnak mondanám, a maga 748 oldalával) kötetben a sci-fi és horror irodalom talán egyik legősibb témájához nyúlt, s ahogy legtöbbször, most is maradandót alkotott. Figyelem, senki ne dőljön be a roppant furcsa, és meglehetősen idióta borítónak!

A történet röviden. Adva van négy gyermekkori jó barát, Beaver, Pete, Henry és Jonesy, valamint a csapat ötödik tagja, a fogyatékos Duddits, aki a rémségeiről híres Derry városában tengeti napjait. Komolyan, a King kreálta Derry magasan vezeti a „Világ legkevésbé turistacsalogató kisvárosai” listát, s éppen csak Castle Rock szorongatja meg néha. Lényeg a lényeg, pár évtizeddel ezelőtt a már említett öt fiú (később férfi) egy életre szóló barátságot kötnek, s Dudditsnak hála különleges képességekre is szert tesznek, melyben a gondolatolvasás csak a jéghegy csúcsa. Ahogy telnek az évek, a fiúkat elsodorja egymástól az élet, de évente egyszer, november táján mindig összegyűlnek Duddits kivételével, hogy vadásszanak, és a múlton merengjenek. Csakhogy ez az év más, mint a többi. Kezdődik azzal, hogy Jonesyt tavasszal súlyos autóbaleset éri, s az orvosoknak újra kell őt élesztenie. Novemberben mégis összegyűlik a csapat, habár mindnyájan súlyos terheket cipelnek. Beaver lassan kezd ráébredni, hogy az élete teljesen kisiklott, Pete komoly alkoholproblémákkal küzd, Henry az öngyilkosság küszöbén áll, Jonesyt pedig folyamatos gyötrő fájdalom kínozza törött csípője miatt. Aztán egy nap, mikor odakint hóvihar dühöng, az égen pedig furcsa fények jelennek meg, a kis faházba egy idegen férfi érkezik, aki láthatóan nagyon beteg. Jonesy és Beaver megteszik, amit tudnak, de a vihar miatt képtelenek segítséget hívni. Ráadásul Pete és Henry balesetet szenvednek valahol félúton a kunyhó és a legközelebbi bolt között. Aztán az idegen kimegy a vécére, ahonnan vérfagyasztó zajok hallatszanak, Jonesy meg Beaver pedig már csak a férfi holttestét találják meg a vérben úszó fürdőszobában, és nagyon úgy tűnik, hogy valami kirágta magát a fickóból.

Eközben a környéket ellepik a katonák, akik secc-perc alatt lebombázzák a közelben lezuhant űrhajót, megölve a benne érkező „szürkéket”. Csakhogy egy furcsa vírus már így is terjedni kezdett, és mindent befed egy vörös, moha-szerű valami. Ezen felül a vírus hatására az emberek összes foga kihullik, és olvasni kezdik egymás gondolatait. A katonák parancsnoka, a félőrült Kurtz minden a környéken átmenő embert elfogat, és bezárat egy nagy csűrbe, azzal a szándékkal, hogy ha ennek vége, felgyújtja az épületet, hogy megszabaduljon a tanúktól. Közvetlen alárendeltje, Owen ezt nem nézi túl jó szemmel, de nem sokat tud tenni. Aztán az elfogottak között felbukkan Henry, aki rémisztő információkat ad át neki. Egy űrlény, aki magát csak Mr. Szürkének nevezi, átvette Jonesy teste felett az irányítást, és már most kikerült a karantén alól. Owen segít Henrynek megszökni, és versenyfutás kezdődik az idővel és egymással. Elöl Mr. Szürke halad, s benne Jonesy, aki kétségbeesetten próbálja visszafoglalni a testét, mögöttük Owen és Henry, leghátul pedig Kurtz, akinek már minden mindegy, csak megölhesse az áruló Owent. Henry szép lassan rádöbben, hogy ennek az egésznek valamiféle köze van a haldokló Dudditshoz.

Ez talán így egy kicsit zagyvának és töménynek tűnik, mégis, ha tömören kéne véleményt nyilvánítani a könyvről, azt mondanám: nem rossz, sőt... De mivel van hely, konkrétabban is kifejtem a dolgot. A történetben két King-regény alapötlete köszön vissza. Egyrészt ott van a gyermekkori barátság és Derry, amit már az Azban is láthattunk (ráadásul az Álomcsapda Derryben játszódó jeleneteiben rengeteg utalás található arra a könyvre), másrészt a lezuhant űrhajó, a kihulló fogak és a gondolatolvasás a Rémkoppantókból is ismerős, mégsem lehet azt mondani, hogy King magát ismétli, mivel az Álomcsapdában teljesen más szemszögből közelíti meg ezeket a dolgokat. Egyesek úgy gondolják, hogy még a Végítélethez is köthető a regény a vírus miatt, de én nem hiszem, elvégre itt a vírus az űrből érkezik, ott meg a kormány fejlesztette ki, ezenkívül itt alig párszázan halnak bele, nem pedig hatmilliárdan. Ennyi erővel azt is mondhatnánk, hogy a Cujóhoz is kapcsolódik, mert ebben is van egy kutya (mellesleg a Cujo éppen a már említett Castle Rockban játszódik). Na de vissza a jellemzésre. Egyetlen kivetnivalót találok a könyvben. A közepét. Stephen King könyveire egyébként is jellemző, hogy a közepén leereszt egy kicsit a sztori, és az Álomcsapda sem kerülhette el a sorsát. Igaz, ez a lapos rész meglepően rövid és tartalmas volt. (A tartalmast úgy értem, hogy nem volt annyira unalmas, mint egynéhány regény közepe.) Ami viszont az elejét meg a végét illeti, az zseniális. A sztori pörög, mindig történik valami meglepő. És a King regényekre szintén jellemző nem-túl-heppi end is a helyén van.

Ajánlom első sorban azoknak, akik szeretik Kinget, vagy akik szeretnék megszeretni. Helyenként trágár beszéd található benne, de aki nekifog egy Stephen King könyvhöz, annak már úgy is mindegy. Olvassa el, aki akarja!